Papua tartomány (Indonézia) déli partvidékének Kamoro népe
(Papua a hivatalos neve Új Guinea indonéz felének)
2000 január
Írta: Kal Müller

Miközben a kamorók megölték (de valószínűleg nem ették meg) az őket kutatni hivatott felfedezők tekintélyes részét, azt az egyet, aki hírnevet és gazdagságot hozhatott volna számukra, elhibázták: ez pedig Michael Rockefeller volt. Notórius hírnevüknek ez a (letagadott) hivatkozási alapja közvetlen szomszédjaiké, az Asmat népé lett. Noha az ifjú Rockefeller valószínűleg belefulladt egy folyóba, és az Asmat-ok határozottan tagadták akaratlan hozzájárulását egy kannibál ebéd elkészítéséhez, ez így meglehetősen szerény anyag az újságíróknak. A Michael eltűnését követő nagyszabású kutatás jóvoltából az Asmat-ok tonnányi ingyenes publicitáshoz jutottak, ami később segített abban, hogy faragványaik felkeltsék a művészeti világ érdeklődését. Ebben segített továbbá, hogy az ifjú Rockefeller is Asmat műtárgyakat gyűjtött, amikor eltűnt – utoljára akkor látták, amikor megpróbált partra úszni, miután a csónakja felborult. Gyűjteményéből később állandó kiállítás nyílt a New York-i Metropolitan Museum of Art-ban. A Kamoro népnek nem volt ilyen szerencséje.

Hosszú idővel azt megelőzően, hogy a történelmi feljegyzések érinthették volna Irian Jaya déli partját, a kamoro nép már ősi földjén lakott, mintegy 300 kilométer hosszúságban az Arafura tenger mentén, az Etna Bay öböltől Aszmat földig. A tizenötezres lakosság negyven faluban és számos, Timika mellett létesült, áttelepítő helyszínen él.

A kamoro haza Új Guinea óriási szigetének – Grönland után a világ második legnagyobb szigetének - csak kicsiny részét teszi ki. A sziget majdnem azonos arányban oszlik meg a ma már független Pápua Új Guinea és a legkeletibb indonéz tartomány, Irian Jaya/Papua között. Az éppen csak az Egyenlítő alatt elhelyezkedő Új Guinea büszkélkedhet az egyetlen trópusi gleccserrel, amely a Himalája és az Andok között emelkedő legmagasabb hegycsúcs, a 4886 méteres Puncak Jaya lábánál húzódik. A szigetet egy középütt húzódó hegylánc osztja ketté kelet-nyugati irányban, miközben északra és délre változatos méretű hordalékos síkságok helyezkednek el.

A nyelvi sokszínűség elképesztő: az ötmillió pápua 1000 nyelvet (nem nyelvjárást) beszél, amelyek a világ nyelveinek 15 százalékát teszik ki akkora területen, amely a világnak csak 0.15 százaléka. A sziget egyike a legkésőbben felfedezett helyszíneknek. Az őserdőből időnként soha nem látott törzsek jönnek elő.

A kamorók életmódja

A világ egyik leggazdagabb és legsűrűbb mangrove erdőségének takarásában, a kamorók félnomád életet éltek, kevéske ingóságukat a szagó pálmaerdők (melyek a dagályzóna legtávolabbi kiterjedésénél kezdődnek) és a partvidék kiváló halászó helyei között hurcolva hol ide, hol oda. A szagó pálma, amelynek törzse tömény keményítővé alakul át mielőtt a fa virágozna, majd elpusztulna, nyújtja a kamorók szénhidrát élelmiszerét. A fák kivágása és a cellulóz szálak elválasztása a keményítőtől meglehetősen kemény munka, de még mindig kevesebb, mint amennyit más kultúrák fordítanak arra, hogy előteremtsék a betevőt – legyen szó rizsről, búzáról, kukoricáról vagy más gabonáról. Miközben azonban egy család szagó készletének a feldolgozása kevés időt vesz igénybe, mondjuk havonta néhány napot, a tiszta keményítőben gyakorlatilag nincs fehérje – szemben más kultúrák gabona alapú élelmével.
Ez azonban nem gond: sok egyéb fehérje áll rendelkezésre a bőséges eredménnyel kecsegtető halászat révén a folyamok alsó- és középső szakaszán, a mellékfolyókban vagy az Arafura tenger partján.
A halászatot vadászat egészíti ki – a zsákmány vaddisznó, a nagy kazuár futómadár, az erszényes kuszkusz és más vadak. Az asszonyok mangrove rákokat és kagylót hordanak haza, amelyek bőviben vannak a mangrove mocsarakban. Kis földjeiken dohányt és zöldséget is termelnek, ám a misszionáriusok erőfeszítései, hogy a kamorókból földműveseket faragjanak, kevés sikert hoztak.
Összességében elmondhatjuk, hogy földjük bőségesen és meglehetősen kiegyensúlyozottan tartja el a kamorókat (noha a gyerekekre ráférne több vitamin). A természet bősége azonban nehézséget is támasztott a kamoróknak: az alapvető élelem könnyű hozzáférhetősége okán, nem igazán érzik szükségét, hogy változtassanak életmódjukon.

Pedig változniuk kell. A területen már szorgosan dolgoznak a fakitermelő vállalatok, noha a lakosságnak csak kevés idénymunkát adnak. Földjeikből jókora darabokat kihasítottak a transzmigrációs programok számára (a túlnépesedett szigetekről érkező betelepülőknek –a fordító) jóváhagyásuk nélkül. A modern világ betör az életükbe, és a kamoróknak kezdeményezőleg meg kell ragadniuk a rendelkezésre álló oktatási lehetőségeket, hogyha fenn akarnak maradni, mint életképes kultúra. Mint bármely más csoportnak, a kamoróknak is meg kell érteniük, őrizniük kultúrájukat, amelyre büszkének kell lenniük. Csak így tarthatják meg gyökereiket, identitásukat hogy szilárd lelki alapokon nyugodva nézhessenek szembe a modern világgal. Míg a múltban az egyház és az állam hagyományos kultúrájukat nem méltatta tiszteletre, a helyzet mára megváltozott. Mind a római katolikus egyház, mind az állam jóváhagyja a kamoró kultúra fő aspektusait. Mivel azonban egyes elemeket sokáig eltiltottak vagy nem bátorítottak, sok kamoró elveszítette a kultúrájába vetett büszkeségét, vagy már nem is ismeri. A kamoró fesztivált azért vezettük be hogy megfordítsuk ezt a folyamatot, hogy bátorítsuk kultúrájukat azáltal, hogy helyreállítjuk az ősi hagyományok kapcsán érzett büszkeségüket.

Régi szép napok, régi csúnya napok

Ahogyan Afrikában, Óceániában, a dayakok (Borneó egyik etnikuma – a fordító) között és másutt, úgy a kamorók társadalma is csodás faragványokat teremtett, amelyek egyszerű szerszámokkal készített, egyszerű vonalvezetésű, ám erőteljes ábrázolásmódot tükröző darabok. Ez a művészet ihletett meg sok modern festőt, különösen a kubistákat és főképpen Pablo Picasso-t, akinek híres festménye, a Les Demoiselles d’Avignon – (Avignon ebben az esetben nem a francia város, hanem egy barcelonai nyilvánosház neve) nőalakokat ábrázol melyek közül kettő, úgy néz ki, mint afrikai maszkok. 

Réges-régen, még a külvilág ellenállhatatlan beszüremlése előtt, a kamoró népet faragványai a világ nagy fafaragó kultúrái közé helyezték, együtt az aszmatokkal, náluk ismertebb szomszédjaikkal. Ahogyan más hagyományos társadalmak esetében is, a kamorók „primitív” művészete kultúrájuk szerves része volt, úgy, hogy a leglátványosabb daraboknak lényegi feladatuk volt vallási életükben. Ám amikor a katolikus egyház felszámolta a hagyományos vallás spirituális alapjait, a faragások elvesztették létezésük értelmét. A kamorók művészete halálra ítéltetett. Majdnem, de nem teljesen. Egyes darabok még készültek a szertartásokhoz, de csak egyházi és állami jóváhagyás mellett. Az orr-átfúrásoknak és a rituálék utáni szexuális hancúrozásnak befellegzett.

Ennek megfelelően a kamorók művészete – és általánosságban kultúrájuk - a húszas évektől traumatikus törést szenvedett, amikor a holland kormányzat és a római katolikus egyház felütötte a tanyáját Kokonau térségében. A kamorókat határozottan eltanácsolták félnomád életformájuk folytatásától is: a szabadon kószálók mindenütt a kormányzatok rémei. A letelepedett lakosokat nyilvántartásba lehet venni, oktatni, adóztatni és ellenőrizni lehet őket. A vándorló népek azt tesznek, amit akarnak, ami veszélyes precedens. Ám még mielőtt teljességgel elítélnénk, ami a kamorókkal történt a külvilág beavatkozása nyomán, emlékezzünk meg arról is, hogy élettartamuk hagyományosan körülbelül harminc év volt, a malária okozta gyermekhalandóság pedig, 50% volt. (A ma hatmilliós Új Guinea egészének teljes lakossága nem haladta meg az egy millió főt, amíg a gyarmati hatalmak nyugati gyógyszereket nem hoztak, és be nem tiltották a törzsi háborúkat). A kamorók is a jobban szervezett és agresszívebb aszmat-ok áldozatai voltak. Sok pusztító támadásról van feljegyzés, melyek nyomán kamoró fejek vándoroltak keletnek (tulajdonosuk teste nélkül) hogy aszmat házakat díszítsenek és kielégítsék a szellemek vérszomját. A holland kiképzésű rendőrség és a tűzfegyverek drasztikusan a kamorók javára billentették az egyensúlyt, és az aszmatok hamarosan megértették, hogy bármennyire is bátrak és okosak, csak a saját fejüket veszítik el ha továbbra is rárontanak a kamoró falvakra.

A (civilizációs) kontaktusok előtti kamoró társadalmi struktúra a laza horda és a letelepült falu közötti szintre jutott el. A hordák létszáma néhány tucat, és kerülik az állandó településeket, a törzsi szerveződések létszáma több száz, letelepült falvakban. A társadalmi szerveződés kamoró fokán a föld a „taparu” nevű klánokhoz tartozik, nem falvakhoz vagy a teljes törzshöz. A holland, majd indonéz igazgatás nagy szomorúságára, a kamorók még nem fejlesztettek ki semmiféle központosított főnöki struktúrát, amely az egész csoportot vezette volna. Még a hagyományos falufőnök intézményét sem ismerik. Szervezettségi szintjükön, vagy politikai hierarchiájukban, a kamorók közelebb állnak ahhoz, amit Jared Diamond – Guns, Germs and Steel című könyvében – „informális, egalitárius kormányzásnak” nevez, „ahol az információ és a döntéshozás egyaránt kommunális. Nemcsak hogy a státus nem öröklött, hanem a hagyományos törzs egyetlen tagja sem válhat aránytalanul gazdagabbá a többinél saját erejéből, mivel mindegyiküknek egyéni adóssága és kötelezettsége áll fenn a többiek irányában”.   A mai vezetői struktúrák – mint amilyen a falufőnök hivatala – kívülről rájuk kényszerített, és a külvilágot szolgáló újítások - és ezért nem is megbízhatóak ahhoz, hogy a kamorókkal ebben a formában boldoguljunk. Nem arról van szó, hogy a törzsfőnök határoz, az indiánok pedig megadóan elfogadják. A kamoró társadalom „taparuk”-ra, azaz klánokra épül. Ezeknek ősi matriarchális alapjuk van, és mindegyik egy földdarabot birtokol és ellenőriz. Minden taparunak van egy vagy két férfi vezetője. A legtöbb falunak több taparu-ja van, némelyek nagyobbak, némelyek kisebbek, csak hogy a dolog bonyolultabb legyen.

Miközben a gyarmatosítóktól sok méltánytalanságot elszenvedett, a holland kormány és a katolikus egyház mégsem vetett véget a kamoró kultúrának. A hatvanas években Frank Trenkenschuh misszionárius sötét képet rajzol elénk: „Mimika olyan hatást kelt az emberben, mint egy halott hely, amit zombik laknak. Nincs munka és nincs semmi érdeklődés a munka iránt. A régi vallást többé nem gyakorolják és a kereszténység semmit sem jelent az embereknek. A múlt végleg letűnt, a jelenben nincs élet. A jövőben pedig nincs remény”. Nehéznek bizonyult a misszionáriusokban fenntartani az érdeklődést a terület iránt, írja. 1959 és 1969 között Kelet Mimikának 13 lelkipásztora volt, ami nem hagyott elég időt az embereknek, hogy megszokják őket és megbízzanak bennük. 1982-re Trenkenschuh atya szerint 40 év telt el úgy, hogy nem volt helyi ünnep. 1970-ben már úgy hitték, hogy a helyi művészet végképp kiveszett és már csak az öregek tudnak faragni. Trenkenschuh így összegzi leginkább lesújtó mondandóját: „Ez a társadalom nem büszke magára és olyan, amely híján van az élet bármilyen izgalmának és élvezetének”. Túlságosan sokan voltak, akik átadták magukat a segero pálmából erjesztett ital mértéktelen vedelésének, mivel „egyetlen faluban nem volt akár egy olyan munkalehetőség sem, amely művelt embert kívánt volna…a Freeport Copper Project (ma a világ legnagyobb réz és aranybányája – a fordító) a korai hetvenes években átlépett az egyszerű Mimika-i embereken. A közöny fala, amit maguk köré emeltek, még azt sem tette lehetővé, hogy akár a legegyszerűbb munkára toborozzanak közülük. A Freeport bányavállalat munkaerejének a gerincét a hegylakók adják. A Mimikába valók nem akarnak dolgozni.”

Lehetséges persze, hogy az igazi kép nem volt ennyire sötét. Ahogyan Jan Pouwer néprajztudós megjegyezte az ötvenes években, a kamorók teljességgel keresztények voltak, ha egy pap jelen volt, de teljességgel hagyományosak, ha egyedül hagyták őket. A nomád és spirituális életmódjuk megváltoztatásának kényszerével szemben alkalmazott, passzív ellenállásuk révén képesek voltak megőrizni legalább kultúrájuk egy részét. A rituálék folytatódtak, az egyház tudomásán kívül.

Ahogy a Freeport bányavállalat befolyása a színtéren egyre növekedett, a kamorók észrevették, hogy nem mindenki nézi le a kultúrájukat. A vállalat megvette faragványaikat kiállításoknak, vagy otthonok számára. Vállalati események alkalmából törzsi táncokat szponzoráltak. És ellentétben azzal, amit az írni-olvasni tudó kamorókról mások számon tartottak, Freepot kiváló álláslehetőségeket kínált azoknak a kamoróknak, akiknek kellő műveltségük volt hozzá.
Azzal, hogy egyszerre bátorította a hagyományos kultúra őrzését és a művelődést, a bányavállalat sokat tett azért, hogy a kamoró kultúrát felszínre hozza és helyreállítsa a becsületét – hogy szilárd alapokon nyugodva, öntudatos kultúraként kész legyen szembenézni a modern világgal. Ez a Freeport Indonesia vállalat kevéssé méltatott vívmányainak egyike, melyet a vállalat bírálói teljességgel figyelmen kívül hagytak – miközben arra sem szántak időt, hogy felkeressék és tanulmányozzák a kamorókat.

Az anyagot fordította: Dr. Busztin György